Van egy török csajszi: Chefburcinarda, akinek a konyhában elkövetett kreálmányai miatt nem győzöm kapkodni a fejem (Cedrick Lorenzent viszont már nézni se merem…! :D). Ontja magából a reals-eket, és bármilyen kaját tesz is fel, mindet örömmel megkóstolnám. Szerencsére (?) már-már utálok a tűzhely mellett ácsorogni, így nem nyomaszt annyira a receptjei kipróbálásának vágya. Ráadásul a régi formám elérésének igénye is erősebb drive, mint a mindenféle finom étkek elkészítése, ezért többnyire csak a szememet legeltetem, miközben vékonyodom és izmosodom. :)
Persze, enni azért kell, úgyhogy a jól megszokott ételeim helyett néha azért elkészítek ezt-azt a fent említett hölgyeménytől. Az alábbi recit is tőle vettem kölcsön, igaz, a tölteléket inkább kaporral ízesítettem, mert mi most abból szinte nagyhatalom lettünk. :D Egyébként kész csoda, hogy börek készítésre adtam a fejem, mert amit én korábban kóstoltam, az tocsogott a zsírtól. Szerencsére ez itt a képeken egészen más! ;)
A tészta mennyiségét feleztem, mert a kicsit időigényesebb készítési procedúra miatt nálam a 12 börek már hajlamos volt túlkelni, ami persze csak esztétikailag rontott rajta, mert nem tudott kellően pirosra sülni. Ugyan ízre és állagra még sápadtan is tökéletesnek éreztem, de jobbnak láttam, ha a blogon azért mégis csak a tetszetős pirosra sült változatot mutogatom. Úgyhogy a 2. alkalommal már csak 6 töltött lepényt csináltam, és menet közben azt is kitaláltam, miként lehet gyorsítani a munkafolyamatot. Az utóbbira vonatkozó apró trükkről alant, a „megjegyzés, tippben” rántom le a leplet. ;)
Egyébként a börek vagy burek számos módon készülhet, pl. élesztő nélkül, rétestésztából, de élesztővel is, és formára is különbözhetnek egymástól (erről szerencsére vannak bővebb értekezések a neten, magyarul is.) Az említett reals-ben én az alábbi módozatba szerettem bele – sajnos, mert nagyon keményen magamra kellett parancsolnom, hogy csak és kizárólag reggelire vagy ebédre egyek belőle valamilyen friss sali kíséretében, vacsira már ne. :D
Természetesen ez a péksüti is, mint sok más társa, szuperül fagyasztható, és újra felmelegítve pont olyan szeretni valóan lemezesre törik a teteje, mint frissen kisülve. Imádtuk mindketten, a Kutyafüllel együtt! :)

 

 

 

Jó rég sütöttem sós pitét, pláne hússal! Most viszont gyors egymásutánban kétszer is, bár nem így terveztem. Történt ui., hogy a külső vinyómon szereplő receptek között elkezdtem rendet tenni, és megakadt a szemem egy 8 évvel ezelőtti zöldséges minipitémen. Máris tudtam, mi lesz a másnapi ebéd. Pontosabban az a recept csak ihletadó volt, a kis pitécskéket ui. ezúttal húsos töltelékkel terveztem megsütni. Pont jól jött hozzá a megmaradt kapor és a még felhasználatlan dobozka cottage cheese. A pite jól sikerült, a róla készült fotók viszont nem, köszönhetően a fényképezőgép és a laptop közé dugandó átjátszókábel hibája okozta idegbajnak, amit persze megspórolhattam volna, ha a topimon be lenne állítva a Wi-Fis képátküldési lehetőség. Szóval a zsinórhiba meghiúsította az elkészült fényképek fotózás közbeni csekkolását (értsd: menet közben muszáj látnom, hogy kell-e még tovább szórakoznom a kattogtatással, vagy van már elegendő mennyiségű éles kép a kajáról), amitől olyan ideges lettem, hogy szó szerint minden fotó gáz lett. :D Az előző sor végére biggyesztett emoji-helyettesítő mondjuk pont nem az akkori lelkiállapotomat írja le.
Egyébként egy bibis kábeltől még nem kéne elcsesződnie a képeknek is, de a méreg, amit fotózás közben amiatt éreztem, hogy nem láthatom az elkészült képeket, megzavarta az átszellemült állapotba kerülést, így a megszokott flow-élmény híján jócskán alulteljesítettem. De nem is én lennék, ha nem akarnám kiköszörülni a csorbát, illetőleg folttalanítani a becsületemet, ezért 2 nappal később újrasütöttem, majd ismét lencsevégre kaptam a kis pitéket. Bár az aprított kaprot a fotóapparát éppúgy nem komálja, mint a porcukrot vagy a lisztet, de szerencsére végre mégis lett jó pár éles kép, és egy másik kábelnek hála, minden visszatért a régi kerékvágásba. :)

 

 

 

Ez az egészséges, lisztmentes pite nagyon ízlett, hiszen a vörös lencse egy ideje már nagy szeretetnek örvend nálunk. A pozitív véleményemet még a spenót sem bírta elrontani! :D De nem volt ez mindig így. Ez a leveles zöldség ui. életem eddigi legnagyobb részében vörös posztónak számított. Mivel gyerekként (és felnőve is sokáig) utáltam a legtöbb zöldséget, lehetetlen küldetésnek számított belém diktálni bármit is, aminek zöld íze van. A rokonaim mindkét részről csóválták is a fejüket emiatt, nem értették, hogy a manóba nem lehet szeretni pl. a petrezselymes krumplit vagy a rántott patisszont. Nagyon frusztrált a csodálkozással vegyes értetlenségük.
Korábban írtam már róla szűkszavúan, hogy kedvenc nagynéném egyszer a spenótot próbálta megkedveltetni velem, bár ehhez nem éppen kedves módszert választott, minekutána a zárt szám körül elkenődött a spenótfőzelék. :D Erre a jelenetre ő egyáltalán nem emlékszik, én ellenben naná, hogy igen. :D Ezt az emlékemet egyébként nevetve meséltem neki nemrég, mert bár hagyott bennem nyomokat az eset (hiszen emlékszem rá), és utána rövid ideig fel volt húzva az orrom, a nagynénémet mégsem utáltam meg miatta, sőt ő a szívem egyik csücske! :)
Szóval a spenótos kísérlet nem jött be – mi több, még szélesebb lett az árok köztem és az utált zöldség között. Mígnem pár éve egy éttermi kaland alkalmával a zöldségköretbe bébispenótot is kevertek, és én – nem tudva, hogy mi az – a többi zölddel együtt azt is bekebeleztem. Igaz, a saláta mixből nem a spenót lett a kedvencem, de onnantól kezdve már nem köptem ki fújjogva. Aztán tavaly (hosszabb szövegelés kíséretében) született róla egy leveses bejegyzés. A leves ízlett, de mégis úgy nyilatkoztam akkor, hogy nem mostanában veszek újra spenótot. Az ígéretet mostanáig betartottam. Bő 1 évvel később végre ismét ezt a zöldséget vettem le a polcról, és nem bántam meg most sem. Igaz, ezúttal nem roppanós, hersenős formában ettük, hanem töltelékként, igencsak fonnyadt állapotban, ami miatt pont, hogy utálnom kéne. :D Mégsem így lett!
Úgyhogy végre kijelenthetem, hogy a spenót most már jöhet salátának, levesnek és töltelékként is! :)

Egy ideje gyakran használok csicseriborsót, de többnyire csak falafelt szoktam belőle készíteni. Tiszta szégyen ez az egyoldalú felhasználási mód – én is érzem a belső nyomást arra vonatkozóan, hogy egyéb csicseris ételekre is sort kerítsek. :D Így is tettem, és erre a salira esett a választás. Mindkettőnknek nagyon ízlett, már csak azért is, mert majonézes-mustáros alapú. Nem beszélve a kaporról, ami néhány éve már nekem is nagyon jó barátom, és egy korábbi salátám is ennek a fűszernövények köszönhetően lépett elő anno a kedvencemmé. Egyértelmű volt, hogy kapor barátunknak most sem mondhatok nemet. Bár sajnos mivel frisset nem kaptam, a szárított változatát használtam. Így is szeretni való lett, mégis azt javaslom, hogy inkább friss kaporral készítse el az, aki most kedvet kapott hozzá. ;)

 

 

 

 

Öndicséret büdös vagy se, ez a kaporfőzelék akkor is irgalmatlan finomra sikeredett! :D Ráadásul még vegán is!
A kaporról egyébként apai nagyanyám jut eszembe, akinél gyerekként még sűrűn megfordultam. Valamiért az maradt meg bennem, hogy nála mindig erőteljes kaporszag uralkodott. Hogy utáltam én azt akkor, sőt még azután is, jó sokáig! Mígnem a Kutyafülnek hála megszerettem, mi több, mostanra mondhatni imádattá „fajult” az iránta táplált pozitív érzelmem. :D
A minap egy vagon kapor boldog tulajdonosa lettem, és az egyik jókora csokrétából – a Sünisen is megtalálható – kaporszósz lett, a másikból meg ez a vegánosított főzelék, ami tekinthető szósznak is, de mivel pöttyet azért sűrűbb, ill. több bors, valamint fokhagyma is került bele, jobbnak láttam a főzelék kategóriába sorolni. Bárcsak tovább tartana a kaporszezon!

A fűszervaj nagyon jó találmány, és házilag elkészítve sokkal finomabb, változatosabb és olcsóbb is, mint a bolti. Főleg, ha a hozzá használt zöldfűszereket is magunk termesztjük. A vaj otthoni köpüléséről nem is beszélve! De ettől azért eltekintek. ;) Bár, nálam nagy ritkán tejszínhab felveréskor sikerül ez is. :D Na, de vissza a fűszervajhoz! Most újra felfedeztem magamnak. A minap ugyanis egy nagy csokor petrezselymet kaptam ajándékba, és miután egy részét levesbe főztem bele, a megmaradt levélkék arra sarkalltak, hogy kb. 10 év után végre ismét vajjal házasítsam össze őket, azaz fűszervaj készüljön belőlük. A Kutyafülnek sikerült hatalmas örömet szereznem vele. :) Mivel a telekszomszédunknak hála, pár hete egy cserép metélőhagyma boldog tulajdonosa is vagyok, azzal is dúsítottam a kencét. Néhány nappal később újabb zöldfűszerekkel gazdagodtam, így a másik kettő is elkészülhetett. Tobzódtam a friss, „zöld illatokban”, az ízekről nem is beszélve! :) Nekem nem is kellett más egyéb a sokmagos bagelre, hiszen a fűszervaj így érvényesül a legjobban. ;)

A megmaradt kaprot mindenképp valamilyen húsételhez szerettem volna felhasználni, és mivel darált húsból nem mostanában készítettem roládot, így most erre esett a választásom. A hús nagyon finom, szaftos lett, hiszen a sütőpapírban történő sütésnek hála az értékes anyagok benne maradtak.
Ez egy kicsit nehezebb típusú húsétel, ezért zöldségköretet adtam mellé. Nyáron amúgy is célszerűbb nyers zöldségeket fogyasztani. A Kutyafül legalábbis így ette, magamnak viszont vajon futtatott, petrezselymes kukoricával garníroztam. Oda se neki! :D Igazán kiadós ebédünk lett. :)