az ebédszüneti napfényes sétámról a rideg irodába visszaérkezve azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha valaki feltalálná a szénsavmentes kólát, mert én személy szerint nem szeretem a szénsavas dolgokat, a kólát a hatása miatt viszont időnként szívesen fogyasztom, különösen egy gyros pitában ebéd után, és midőn tántoríthatatlanul kavargatám kiskanállal a szénsavakat, hogy jobb belátásra térvén elhagyják a kólámat, egyik pillanatról a másikra megvilágosodtam. rádöbbentem, hogy hát kávé. hogy a szénsavmentes kólát, amire nekem most szükségem van, úgy hívják, hogy kávé. és én olyat ma még csak egyet ittam, tehát még kettőt ihatok. jó reggelt.
Hónap: 2019 február
kár, hogy humor szak nincs
A két nagy a héten szóbelizett. Pár dolgot a szájukba rágtam a Nagy Megmérettetés előtt. Igyekeztem nem túlzásba vinni, de hát azért néhány irányelvet le kellett cölöpként verni.
Én: És ha valamit nem értetek, kérdezzetek, ok? Mondjuk így: Elnézést, kérhetek egy kis segítséget?
Nagyfiú: Jól van anya, elmondtad már százszor…
Én: Tudom, de én csak azt szeretném, ha nem ülnétek ott kukán.
Nagyfiú: De anya, hát csak adnak majd egy széket! Csak nem kell kukán ülnünk.
epigramma*
A tegnapi és a mai nap után bizton állíthatom,
legalább az egyik gyerekünkből orvost csinálok.
*tudom, hogy klasszikusan nem az, de mégsem írhattam, hogy sírfelirat, pedig már majdnem sírtam is
a távolból felhangzik egy szűnni nem akaró hisztérikus női kacaj, a ködpászmából pedig egy ápolatlan, kócos, slampos jeti bukkan elő, kinek egyéb szőrzeteivel is gondjai akadnak
Ezt a hetet még letolom így, aztán már tényleg nem vállalok el semmit*, talán a családból a többieknek is csökken a terhelése és végre nyugalom lesz és hátra dőlhetünk.
Mondta soha sehol senki.
*a miért teszem ezt magammal kérdésre az a válasz, hogy kell, hogy legyen az életnek más értelme a marketingen munka mókuskerekén kívül, persze ez mind időbe kerül, mégis kell, hogy valami értelmeset csináljak, valamit, ami megállja az értelem és az idő próbáját, még ha belepusztulok is, de már csak ez a hét, jövő héttől tényleg nem vállalok el semmit egy darabig…
péntek este
Én: Na jó, nekem ebből elegem van! Soha, ismétlem, SOHA többet, megértetted?
Legkisebb: De miért, anya?
Én: Azért, mert grrrrrr, mert áááááááá, mert ilyen mérges vagyok. Annyiszor megfogadtam már, hogy soha többet!
Legkisebb: De ennek ez a lényege, anya!
Én: Nem baj, kiskomám, jössz te még az én utcámba!
Legkisebb: De hát már ott vagyok, anya!
Én: Úúúútálom ezt, úúútálom. Ne hajigáljál, itt most én lehetnék az, aki hajigál! Olyan mérges vagyok!
Legkisebb: De az a lényege, anya, hogy szét kell nézni! Ezt kell folyton, végig csinálni!
Én: Húúú, de…
Oly korba léptünk, mikor Legkisebb négy (4!!!) lépésből mattot!!! ad. Kegyetlenül. Aztán meg egy másik menetben egy béna kis gyalogja egész egyszerűen leüti a királynőmet. Csak úgy, értitek? Félelmetes.
A suliban sakkozni tanul.
és mégis mozog a föld
pedig tegnap NEM. MENTEM. EL. SZÜLŐI. ÉRTEKEZLETRE! egyszerre kettőre!!
És még csak nem is kifogásokon múlt a dolog, kedves olvasók, hanem egészen egyszerűen megálltam egy pillanatra, elgondolkodtam egy röpke másodpercre, megkérdeztem magamtól, hogy normális vagy-e le akarsz-e betegedni?, mire azt válaszoltam, hogy nem, viszont nagyon fáradt vagyok, aztán értesítettem a királyt a dolgok állásáról, majd hazacaplattam Legkisebbel. És ahelyett, hogy mindezek után visszacaplattam volna a cudar és viharos szélben az agyzsibbasztó iskolai rendezvényekre, begyúrtam egy svéd kardamomos csigát, majd mint aki jól végezte dolgát, a legnagyobb nyugalommal és a legkevesebb lelkiismeret furdalással befeküdtem egy nagy kád forró vízbe. Mint utóbb kiderült, jól döntöttem, mert a király csak késő este ért haza a többet ilyet nem lesz csak most kivételesen ezt még meg kellett csinálnom munkájából, ezért ha én elmegyek az agyzsibbasztásra, a kölykök egyedül lettek volna egész sokáig otthon, azt meg én nem szerettem volna, mert bár ők alkalmasak és képesek rá, a világ nem alkalmas és nem képes rá, nem mellesleg Nagylány ISMÉT beteg, szóval nekem otthon volt a helyem, ha utólag mégis kifogásokat keresnénk, amiket nem keresünk, ugye.
Az igazat megvallva hétfőn Legkisebb szülői értekezletén annak rendje és módja szerint lelkiismeretesen megjelentem, de az IQ-m minimum hatvanat zuhant lejtmenetben, és már nem tudom, hogy árulhatok-e el személyes részleteket, nehogy rám ismerjen valaki és akkor kitörjön valami világégés, hogy mennyire lenéző modoros vagyok, maradjunk annyiban, hogy őszintén irigylem azon nőtársaimat, akik számára a nap fénypontja az osztálypénz beszedése.
Nagylánnyal Olaszba’
Király: Aztán nehogy valami Giorgioval lepaktáljál!
Én: És ha Armani a vezetékneve, akkor se?
Egy biztos, tőlem nem kell félteni az olaszokat, vagyis engem nem kell félteni az olaszoktól, nem az esetem az olasz férfi. Ezt eddig is sejtettem, de immáron teljesen hivatalos, soha nem fog megszöktetni semmilyen Giorgio, mégha Armaninak hívják, akkor sem. Azért a luxus negyedben a poén kedvéért lőttem egy szelfit a királynak a divatmogul üzlete előtt. Ez meg itt egy gondolkozó gondolázó.
Belépsz Velencébe és megérkezel Ázsiába
A turisták kilencvennyolc százaléka ázsiai volt, a maradék kettő százaléka meg mi voltunk Nagylánnyal. De tényleg. Amúgy meg tömeg volt. El nem tudom képzelni, mi lehet ott nyáron, de nagyon örülök, hogy mi februárban mentünk, annak meg még jobban, hogy csodás napsütés volt végig, de még így is nagyon sokan voltak. Sőt, hát majd elfelejtettem elmesélni, hogy még induláskor készítettünk egy szelfit Nagylánnyal a repcsin, oldandó a bennünk lévő feszültséget, és csak később, mikor megnéztük derült ki, hogy a hátunk mögött a kép közepén gyönyörűen és roppant hangsúlyosan alszik egy ázsiai fiú.
A város
Álom. Komolyan. Csodás. Barangolhatsz órákon keresztül, és nem unod meg. Mi legalábbis nem untuk. Aztán mikor rábukkantunk a száradó ruhákra az eldugott kis utcákban a sziget kevésbé zsúfolt, úgyis mondhatnám, hogy kihaltabb részén, hát, az maga volt a nyugalom. Nagyon élveztük. Belátom, elég idióta dolog mások száradó gatyája alatt ámuldozni és vadul fotózni, én biztosan ledobtam volna valamit az ablakomból magamra, szerencsére az olaszok nálam sokkal lazábbak, vagy csak már megszokták a hülye turistákat. Határozottan sajnálom, hogy nem tudok fényképezni, úgy értem nyilván össze-vissza kattintattam Nikont, de az nem fényképezés, így aztán persze van egy rahedli fotónk, de ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni.
A szigetek
Az északi lagúna szigetekre eljutottunk, meg a Lido-ra, de mivel csak két egész napunk volt, ennyire futotta az időnkből. Buranoban például nem csak a szikrázó napsütés miatt volt lehetetlen a káprázatosan színes házakat fényképezni, hanem a mindenütt jelenlévő, a szelfizést művészeti ággá fejlesztő ázsiai lányok miatt is. Szóval ez itt a jóval kihaltabb Torcello:
Nagyon szép volt, nagyon jó volt.
meglett, aminek meg kellett lennie
repültem
Szerencsére nem kirúgtak, csak a király küldött el melegebb éghajlatra Nagylánnyal kicsit kikapcsolódni. Nagylány újabban beleszeretett Olaszországba, nem tudom, honnan jött ez nála, talán úgy, ahogyan anno nálam Anglia, megmagyarázhatatlan vonzalommal. Én azóta sem jártam Angliában, Nagylánynak viszont tizennégy évesen megadatott Velence, nekem meg így a harminckilencedik küszöbén az, hogy repüljek. Szeretném leszögezni, hogy nem én kértem. A király küldött. És ha ő küld, én megyek, még ha repülő visz is.
Nos, anélkül, hogy különböző jelzők halmozásával taglalnám az élményeinket, mindössze annyit szeretnék leszögezni, hogy nem lesz az új hobbim az aligpárezres fapados repjegyek becserkészése.
És akárki akármit mond, az én szerény személyes véleményem az, hogy sokkal több hit kell egy 800 km/ó sebességgel, 10.000 méter magasságban száguldó tákolmányba izébe beszállni, ráhagyatkozva kétszáz másik emberre, szóval ehhez szerintem sokkal nagyobb hit kell, mint Istenben bízni. Most komolyan.
Odafele semmit nem láttunk az alattunk elterülő felhők miatt, ekkor elevenedett meg bennem ez a vers: Néha nem látják a napot, bár az égen ragyog; de szél fut át [rajta] és kiderül. Jób 37,20 És tényleg, az ember elvan a maga kis környezetében a saját bajaival, mert a hülye felhők időnként túl sokáig takarják el a Napot, és eljutunk arra a pontra, amikor el sem hisszük, hogy létezik egyáltalán Nap, pedig az szemfájdítóan ott ragyog a felhők felett, akármi is történik a felhők alatt – törvényszerűen.
A lényeg, hogy semmit sem láttunk, csak a vakítóan fényes fehérséget, aztán egyszer csak leszálltunk.
Hazafelé viszont sehol egy darab felhő, csak itt-ott gyűlt össze néhány, hogy megbeszéljék az előző napi pletykákat, és mindent, de tényleg mindent láttunk. Sajnos mivel a fapados gépünk ablaka nem volt Instagram kompatibilis, teljesen feleslegesen próbáltam nagyjából minden hegyvonulatról hatvan képet készíteni, ellenben láttuk Velencét is a magasból, nagy élmény volt, és amikor egy idő után megint láttunk egy nagy vizet, és pár másodperc múlva beazonosítottam, hogy Ez a Balaton! – na, ott majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől, egyrészt, hogy itthon vagyunk, másrészt, mert Magyarországon még nem zuhant le személyszállító, szóval valószínűleg most már mi is megússzuk, tényleg csodálatos volt a Balatont felülről látni.
Mindenesetre tényleg nem ez lesz az új hobbim.
Vigyázz és légy nyugodt!*
Vigyázz, nem hőálló! – szólt egy hang határozottan a semmiből, mikor már több perce kevergettem a csokit a tejszínben. Én engedelmesen hátrébb léptem, majd abban a pillanatban szertepattant a frissen vásárolt üvegedény a gőzfürdő felett.
*Ézsaiás7,4
hol volt, hol nem