Vamos…
Egy időre itt hagyom a Kolumbia utcát. Nem nagyon akarja, hogy menjek, a legszebb napsütést produkálja hetek óta, minden virágzik és próbál átverni, hogy itt alapvetően karib nyár van. Pedig nincs, ez csak egy ilyen csalóka nap. És hiába utazom nagyon jóba, eléggé fog hiányozni, minden lakójával együtt.
Terméktámogatás - kolumbiai közértes design -
Szinte a megérkezésem napja óta készülök erre a posztra, de több okból is vártam vele. Az elején az itteni világomban megélt hétköznapok olyanok voltak, mintha időleges vakságból gyógyultam volna ki. Mindennek tetszett a formája, színe, frissek voltak a fények és mindent látni és fényképezni akartam. Kellett egy kis idő, hogy ne fogjak meg minden dobozt és palackot a szupermarketben,ne akarjak minden vinyettát lerajzolni és minden elém találat ételből vagy sarki leomló hibiszkuszból facebook profilképet csinálni. Megszoktam, hogy kék tehén mintás a vaj, kispárna méretű zacskóban ölelem az ásványvizet és a gyufa itt sosincs fából csak papírból. Lett saját hibiszkuszom a teraszon, de lettek bolti kedvenceim is. Egy bevásárlólistányi termék, amit most is szemnek kedvesen veszek le a polcról és veszek meg akkor is ha pont nem kell, sőt jó néhányat nem is tartok fogyasztásra alkalmasnak, de szeretem ahogy kinéznek.
A másik ok ami miatt váratott magára ez a kis kiállítás, hogy szerettem volna igazán menő termékfotókat készíteni, igyekvő megvilágítással, fehér nincsisháttér háttérrel, olyan igazi magazinfotókat na! Ma nekigyürkőztem megnéztem néhány DIY fényképezős videót, építettem lámpát és lightboxot, egyeztettem a teraszról bejövő fénnyel, majd vártam a csodát. A csoda mindössze abban a tényben öltött testet, hogy korosodásom ellenére meg tudtam őrizni a naivitásom és azt gondoltam, hogy ez működni fog. A felszerelésemnél csak a fotográfiai tudásom hagy nagyobb kívánni valót maga után, amint látjátok. De bánjatok velem óvatosan, ahogy közeledik a hazautazásom időpontja, de valahogy mégis nagyon messze még, igen érzékeny lettem a nyelvtani helyességemet, a jobb-bal koordinációmat és az általános figyelmetlenségemet villanófénybe helyező mondatokra. Vagyis most kérem a kinevetést mellőzni és a fejlődéshez szükséges tudást finoman megosztani. Végül is a fotók elkészültek, kicsit barkácsoltak, de én egész elégedett vagyok.
A bevezető után, íme az én Bogotai Nemzetközi Vásárom.
1. Kólás sör, jaj!
2. Cukrozott maláta kivonat cukorral hígítva, még nagyobb jaj.
3. Kellemes és felettébb népszerű sör, kifejezetten rendben.
4. 1 perces ízhatású mentolos rágócsalád, teljesíti a feladatát.
5. Ez az egyik kedvencem, általános felhasználású kukoricaliszt.
6. Remek kis ízesített sók.
7. Kömény, fokhagyma és piros étkezési színezék kocka, inkább ne.
8. Igazi lokál sztár: tetra pack rum, de van tetra pack ánizspálinka is.
9. Csirkelékocka, gondolom nem bánt én csak nem használom.
10. Kérem megtippelni: tonik vagy szénsavas víz?
11. Bab! Világos?!
12. Oroszlános papírgyufa
13. A legeslegkedvencebb itteni termékem a kakukktojás a LULO, egy édes savanykás kivül narancs belül zöld gyümölcs, lének isteni!
14. És végül ez a csípős olaj a rendelt pizzával együtt érkezik.
Viva Rigoberto! Olimpia és Kolumbia
Nekünk magyaroknak, akiknek a gyufa, a golyóstoll és a gömböc számtalan társa mellett egyik fontos büszkeségünk, hogy az első tíz olimpiai érmes ország között vagyunk és már 1896-ban is játszottunk, meglepő lehet, hogy Kolumbia mindössze 80 éve igyekszik gyorsabban, magasabbra, erősebben. Legalábbis én meglepődtem. Kolumbia az 1932-es Los Angeles-i játékok óta 18 alkalommal vesz részt és ezt már tényleg nem tudom csodálkozás nélkül mondani: ez a több mint 46 milliós ország mindössze 11 érmet szerzett az olimpiák történetében és ebből csak egyetlen egy az eldorádói arany. Hogy tovább tobzódjak a wikipédia vagy Mező Ferenc számaival, ez pontosan 447-tel kevesebb ami érmeink számánál, de itt abba is hagyom a kérkedést, nem szép dolog. (Hajráááááááááá Magyarok!).
Kolumbiai sportolók most Londonban -még soha ennyien – több mint 100-an vannak és jóra számítanak főleg atlétikában és birkózásban, de bíznak ők akár a lóugrásban vagy a teniszben is (Federer ütötte ma ki a nagy kedvencüket) vagy mit ne mondjak a női fociban és legfőképp a biciklisekben. Mosolyognak, szépek, barnák és lelkesek, nekem komolyan tetszik ez a teljesen egyszerű kis formaruha összeállítás, de a szoknyához menő bronzos formás láb kell. Viszont ilyen táskám nekem is van, nem is egy, csak szúrja az oldalamat a trikómon keresztül.
Kolumbiában biciklizni szinte kötelező, de nem úgy, ahogy Amszterdamban. Itt hétvégén kell, hegyre fel, nagy csoportban, feszes rikító lasztex kezeslábasban, hosszú hosszú órákon át, kitartóan. A sugárutak hétvégi lezárása és sétáló-futó-bicikliző sávvá változása ezt csak még inkább erősíti. Lehet ugyanúgy tömegesen, zászlószínű mezben a végtelenségig tekerni, de szinte alig kell felfelé hajtani, ez nyomós érv. Mindenesetre a látvány már önmagában sugallta, hogy a kerékpáros számokban biztos lesz felhozatal.
Nos ez a kedves Rigoberto Urán (imádom a nevét) ma nagyon közel került az ország második aranyérméhez, de amilyen kevéssel maradt le, olyannyira nem számított, hogy csak ezüstérmes lett. A város és a média euforikus. Senki nem számított helyezésre, még maga Rigoberto sem. Akik (Juan a portás) eddig egy éremben reménykedtek, most bátran úgy fogalmaznak: megvan az első érem Londonból. Tőlem nyugodtan, mert ahogy látom nem nagyon kerülünk összetűzésbe a pályákon, de javítson ki, aki jobban tudja.
Órák óta nézzük a tévében Rigoberto könnyeit, fényes fehér fenekét a kezeslábasban, fohászos kifeszülését és ahogy igyekszik lehagyni egy szamarat. Én komolyan beleszerettem egy kicsit. Valamimet egyszer elnevezem Rigobertonak.
Ráquira
Ráquira városa nagyjából 150 kilométernyire Bogotától északra pont olyan színes turista látványosság, ahogy az útikönyvek ígérik. Szuvenír vásárlásra felbuzdult lelkek Mekkája, de meg kell mondjam az ott vásárolt apróságok 80%-a a boltok kaotikus díszleteiből kiszakítva is megállta a helyét. Elsősorban a kerámia tárgyakra kell koncentrálni, hiszen Ráquira nevének jelentése –a térség őslakói, a Muiscák chibcha nyelvén – a fazekak (fő)városa. De van itt minden ami máshol is: függő-ágy/szék/kanapé/bölcső, fonott minden, gyöngyös és festet kaláris, karib farmház falra szerelhetős és a kedvencem kerámia focimeccs.
A két hosszú utcába bezsúfolt, válogatott kincsekkel és giccsekkel teli üzleteken kívül van még egy kellemesen karbantartott, halványan hódítás korabeli templom, néhány teraszos étterem a főtéren és egy meglepően hangulatos folyópart. Fél napos kirándulásnak tökéletesen megfelel, főleg ha Villa de Leyvából csillagtúrázik ide az ember.
Képeslapok valahonnan. Karibtengerszépe. Venezuela, Morrocoy, Playa Azul és Playa Sombrero.
Vendedores ambulantes - árusok,kalmárok, kupecek, szatócsok, kufárok
Mindig is szerettem az utcán szerzett holmikat. Szívemnek legkedvesebb a lomtalanítás, amit szintén nem kell teljes mértékig nélkülöznöm Bogotában, de az utcai árusok az igazán megkapóak itt. A képek alapján olyan egyszerűnek tűnik miről van szó. Színesek, szokatlanok az európai szemnek és újabb védjegyei a sokat méltatott latincirkusz hangulatnak. Ahogy a város legbiztonságosabb részeinek határát gyakorlatilag csak autóban ülve lépem át megmosolyogva nézem miféle elképesztő árukészlettel próbálkoznak és milyen naivan reménykednek abban, hogy eladható több ezer pár színes cipőfűző egy gyalogosátkelőnél vagy kétszáz kerámia malacpersely egy öreg Renault 4-es csomagtartójából. A buborékomban ülve remek ötletnek tűnik mindegyikükből képeslapot csinálni és sorra venni, hányfélék is. A joghurtos-gyümölccsel és frissen préselt narancslével felpakolt gurulós asztalok abszolút szofisztikáltak, üveges szekrényke védi a készterméket. A mobil trafikok chipsszel, cigivel –amit leginkább szálanként adnak el – és a telefonfülke itteni verziójával: láncon lógó mobiltelefon, 150 peso 1 percnyi hívás “para todo operador”. És akkor még nem esett szó az élő mozgó karácsonyfává felpakolt árusokról, akik a piros lámpa 30 másodpercnyi szünetében a kocsisorok között futva igyekeznek eladni telefontokot, sztatikus portalanítót, 2 méter hosszú ablaktisztító nyelet, postit-et, kötényt, frottírtörölközőt, vizet, apró mangót, cukrozott töpörtyűt, napszemüveget, ornitológiai térképet és csomózott inka karkötőt.
Amikor legelőször jártam Dél-Amerikában az egyik dolog ami szemet szúrt, hogy sok, akinek nem jut állás kitalál magának egyet. Parkolóőr lesz ott ahol bekerített parkoló sincs, hordár a szupermarket előtt és az akkori kedvencem: rögtönzött mutatványos a piros lámpánál, igazi beöltözött cirkuszi bohóc labdákat dobálva vagy tűznyelő vagy talpig alufóliába csomagolt moonwalkolo robot. Nos kereszteződési artistákból itt sincs hiány. Persze nem kell feltétlenül Kolumbiába jönni, hogy ilyet lásson az ember, sőt lehet, hogy hamarosan az Osztyapenkónál is ott lesznek ezek az el nem csüggedő, a szervezett fekete munka, a kilátástalan kéregetés és a nonstop utcai élet határán billegők.
Nálam ezerszer autentikusabban és lényegesen kevesebb naivitással beszél róluk egy film: “Traffic Light Society”, amit remélem sikerül teljes terjedelmében is hamarosan megnéznem. Cannes-i jelölt, Berlinben bienállé nyertes alkotók csalják el az érzékeinket a színes-szegénységgel, amíg összetörik a szívünket a riportok egyszerű kemény mondataival. Aztán fellélegzek, megállapítom, hogy szociálisan érzékeny vagyok és másnap a lámpánál veszek egy sztatikus portalanítót, olyan pátosszal mintha lelki üdvöt vásároltam volna.
A “Traffic Light Society” mondjuk úgy trailere itt. Már csak azért is érdemes megnézni, hogy vizuálisan teljes lehessen ez a post.
Convento “Ecce Homo”
Majdnem véletlenül kanyarodtunk le a Villa de Leyva-ból Santa Sofia felé vezető, vad zöldekkel és Mária szobrokkal benőtt útról. Nem gondoltam, hogy bármi igazán emlékezeteset fogunk találni, pedig de. A kolostort a XVII. század elején alapították a Domonkos-rendiek, akik nagyon jó érzékkel találták meg a környék legszebb kilátást biztosító dombját, de még mindig 2000 méter felett, úgyhogy lélegezni továbbra is kihívás volt. Ennek ellenére mindent alaposan végig kellett járni, lakószobákat, kápolnákat, iskolát, temetőt. A kerengő egy orchideás, illetlenül burjánzó belső kertet fog közre és még az egyik szárnyban berendezett indián emlékeket idéző, mini mezőgazdasági múzeum sem zavaró. (Nekem nem, de bizonyára az lenne a spanyol dominikánus inkvizítor kolostoralapító tanítványaink, nem is beszélve az indiánokról.)
A környéken bárhol megvakargatunk egy követ, majdnem biztos, hogy fosszilis lenyomatokat találunk a kosz alatt és ez a kolostorépítőknek is megtetszett. Az épületben számtalan helyen lépdelhettünk millió éves csigákon, de a kert, a virágos öreg temető és a porladó kövek minden további történelmi vagy prehisztorikus ismeret nélkül is tökéletesen élvezhetőek akár sétálgató turista az ember, akár ha úgy dönt, hogy egy időre ide szeretne elvonulni spirituálódni.
Ha ennél többre vágytok el kell olvasni ezt vagy ezt, vagy a konvent honlapját itt.
Enrique Grau Araujo és Rita
Rita egy abszolút girl crash volt számomra még tavaly Cartagenaban. Kalapban, melltartóban, fűzőben és a kerek, bronz combjaira feszülő harisnyatartóban láttam meg. A textil kiegészítők miatt egy pillanatra Degas 14 éves balerináját juttatta eszembe, noha Rita legalább háromszor annyit nyom és kétszer olyan idős.
A számtalan ritagrafika, festmény, torzó és szobor megalkotója a XX. század leghíresebb kolumbiai művészeinek egyike Enrique Grau, aki barátjához Boterohoz hasonlóan szereti ha dolgok kicsit szélesebbek a valóságosnál, de minden körülmények között afro-romantikusak, már már cigányosan cifrák (jahajdeszeretem), színesek, harsányak. Elvontságnak kiforrt stílusában nyoma sincs a szemnek csak éhesnek kell lennie, de nagyon.
Grau ismert és közkedvelt, elsősorban Cartagenaban, ahol nevelkedett (panamai születése csak azt bizonyítja, hogy a módosak családokban már akkor is ismert volt a kórházturizmus) és ahol a város odaadóan dedikáltatott vele mindent amit lehetett. Köztéri szobrokat, magángyűjteményt, lakóházat.
Enrique Grau élete utolsó időszakában (2004-ben halt meg 84 éves korában) Bogotában élt, közel a legfontosabb sugárúthoz, pár lépésnyire a Sierra Perez Haciendától egy ma is örömmel elfogadnám házban, életműve legfontosabb darabjaival egy éttermet megszégyenítő konyhával és egy csodás kerttel szórakoztatva magát. A ház jelenleg művészeti projekteknek, kisebb kiállításoknak és tátott szájú látogatnak ad otthont, noha ezt kevesen tudják. Bárki bogotainak említettem mindenki meglepve hallgatta, hogy igen bent jártunk a hálószobájában, láttuk a családi fényképeit, be nem fejezett festményeit és az egyik fürdőszobában a cartagenai rabszolga szobor gipsz torzója ül (áll?), akit a mester saját kezűleg simítgatott véglegesre a bronz megtestesülés előtt.
A Casa Enrique Grau abszolút kötelező, annak aki erre jár. Kevés helyen jártam ahol ilyen esendően és természetesen rakták volna elém a művész minden titkát, Festőpalettáját pedig a szó szoros értelmében is. Rita a ház védjegye. Két dimenziósan és újrafeldolgozva, sőt az udvari gázmelegítőre festve is. Az életműbe beleszeretni messziről, ez a kötet segít.
Ajiaco
Az egyik legízgazdagabb és leghíresebb kolumbiai étel az ajiaco, ami egy krumplileves, ha tetszik krumplifőzelék. Ahogy a nagy nemzeti étkek házról házra másképp autentikusak, - és mindenkinek a nagymamája főzi a legjobbat -ajiacoból is többféle van. Amiről én a leginkább szólni tudok az az ajiaco santafereño, ami Santa Fé de Bogotáról kapta a nevét és sajnos szerintem 3 olyan hozzávalója is van, amihez távol innen nehéz hozzájutni.
Nagymama hiányában éttermi tapasztalatokra hagyatkoztam egy ideig, aztán a lány, - aki a virágainkat öntözi a távollétünkben - megfőzte a konyhámban. Az ajiaco személyes kedvencemmé vált, annak ellenére, hogy nem voltam soha nagy kapribogyó vagy koriander rajongó. Egyértelműen ez a két íz dominál a sűrű, krémes nagyon gazdag és a pusztai parasztreggelit megszégyenítően kiadós levesben.
Van benne néhány hozzávaló, amelyek beszerzése nehézséget fog okozni odahaza, de nem fogok nyugodni, amíg az otthoniaknak is meg nem főzöm . Bízom a Culinarisban és legkedvesebb növénykertész barátomban, hogy kisegítenek alternatív, kontinentális éghajlaton is termő belevalókkal vagy a Szenya csak egyszerűen megpróbálja nekem termeszteni az eredetit magyar földben.
Mi mi mi minden kell az ajiacoba?
Az első feladat azért talán nem lehetetlen, be kell szerezni 3 -féle krumplit. Nem tudom megállni, hogy ne szórakoztassam magam végig azzal, hogy papa-nak nevezik itt a burgonyát, íme ilyesmi tulajdonságú papákat kellene venni.
Papa criolla – diónagyságú, kívül belül nagyon sárga, vastag héjú, édeskés, krémes-vajas belsejű, az ajiaco esetében a legfontosabb, hogy krémmé fő, méghozzá igen gyorsan.
Papa pastusa – ez talán a legegyszerűbb, lapos testalkatú, erősen keményítős, lisztes ízű, könnyen puhul, de nem fő szét teljesen (rózsaburgonya?).
Papa sabanera – vastag, a barna felszín alatt lilás héjú, nehezen puhuló, semleges ízű vajszínű krumpli.
További kínlódást az arracacha nevű gyökérzöldség és a guasca okozhat, ami egy mindenbebele zöld fűszer errefelé. Az arracachát a Pallas Nagylexikon szerint még nem sikerült Európában honosítani (itt a szép kihívás!). Jó vaskos, héjához ragaszkodó gumó. Az íze nagyon enyhén a zeller- édesgyökér unióban van, figyelmetlenül rágcsálva meg csak egy fura ízű krumplinak mondanám. Én azt hiszem egy aprócska darab zellerrel fogom helyettesíteni otthon. A guasca latinul galinsoga parviflora és a Kis Növényhatározó (oh, de rég is gondoltam rá) szerint ismerik gombvirág és paprikavirág néven is, mi több gyomnövény. Egyszerű enyhén csípős fű íze van.
A csirkemellet bőre nélkül egészben, a kukoricát háromujjnyi vastag korongokra vágva sós vízben együtt megfőztük. A nem omlós krumplikat (pastusa és sabanera) karikára vágva egy másik edényben tettük fel főni, annyi vízzel hogy épphogy befedje. Hozzá reszeltük az arracachát, beleszórtuk az összetépkedett guascát - jó sokat – és apróra vágott hagymát. A krumplikat főzés közben villával meg-meg törtük, mikor félpuhák lettek jöhetett bele az omlóssá váló apró krumpli. Amint krémes darabosra főttek a krumplik felöntöttük az egészet a kukorica-csirke levével. A csirkemellet villával kis darabkára tépkedtük és mindent külön tálon tettünk az asztalra. A levest a tányérján állítja össze mindenki. Először csirkemell, mellé a főtt kukoricakorongok aztán ráöntve a leves, a tetejére kapribogyó – ebből is sok – tejföl és az apróra vágott friss koriander. Sima főtt rizst és egy nagy szelet avokadót csapnak mellé köretnek. A leveshez, köretnek.
Az ajiaco olyan intenzív ízű, hogy az összeállításból kihagyható a csirke, főzzük külön a kukoricát a hústól és csak annak a levével öntsük fel a krumplit, így van vegetáriánus verzió is.
Hot dog vacsora. Villa de Leyva.
Museo de “El Chico”
El Chico azaz Mercedes Sierra de Peréz ennek a háznak az utolsó lakója, őt már csak a turisták követik a kulturális minisztérium jóvoltából és iránymutatásával. Donna Mercedes 1951-ben halt meg, de édesapja a XX. század leggazdagabb bogotai kereskedője Pepe Sierra már 1921-ben örökébe hagyta ezt a csodás haciendát és a benne lévő számtalan európai és kínai antikvitást. Spanyol csempéket, empire fürdőszobát, papírvékony kínai porcelánt, kertet és szökőkutat, láttunk már ilyet, de azért megérte a napfényes sétát.
Andres Carne de Res egy étterem, illetve kettő egy bogotában egy pedig kicsit északabbra, Chia-ban. Az ételek kellemesek, creolok és latinok, de nem nagyon lehet erre figyelni, mert a látvány megbolondít. A tökéletes, per definitionem lationkatolikus-cigánycirkusz design. Szegény Szimpla, béke poraira.
Chontaduro. Ez a neve spanyolkolumbiaiul, magyarul egy egészen hasonlóra azt mondják, hogy a barackpálma termése, de az állítólag több órás főzés nélkül ehetetlen. Ez ehető, még ha az első falatnál ez elképzelhetetlennek is látszott. Állaga ázott papundekli, íze valahol a sárgarépa-sütőtök-alma tengelyen mozog. A harmadik falatnál már rá lehet kapni. Gourmet holmi lehetne, ennek viszont az mond ellent hogy az utcán árulják, aprócska nejlonzacskóba gyömöszölve fillérekért, mézzel és sóval kísérve.
Egy teljesen random kék madár. Az új, “értelmetlenképek” sorozat elsője.
Panaca egy csöpp kis város. Tulajdonképpen egy állatkertből és egy luxusszállóból áll, a párosítás sokféle fejlesztésre okot adhat. Sem állatkerteket, sem luxusszállókat nem látogatok gyakran, de helyi nyomásra kivételt tettünk a trópusi növények alatt megbújó haszonállatok javára. Kellemes meglepetés volt elsősorban az esőerdőt, a páraerdőt, a felhőerdőt adó növények miatt, mert máskülönben a malac meg a szamár pont olyan amilyennek az európai iskolákban tanítják. A szamarat ezúttal Édesanyámnak dedikálom, Ő tudja miért. (A malacot senkinek, ne kezdjétek!)