GÁL LÁSZLÓ (ÓNTE, Etnográfus)   A dohány őshazája Közép-Amerikában volt. Európában a 16. század közepén kezdték először ültetni, a Portugál és a Spanyol Királyságban[1]. Már VIII. Orbánnak 1642-ben[2], pápai bullát kellett kiadnia a miséken való dohányzás tiltására. Ez azt jelenti, hogy elég hamar elterjedt Európában, majd később a Kárpát-medencében is. Különösen népszerűvé vált a katonák között, akik azután szélesebb körben elterjesztették a dohányzást. A dohány a Kárpát-medencébe két irányból érkezett, a XVI. században német területekről került be főként főúri kertekbe, majd a következő évszázadban, török és délszláv közvetítéssel jutott el a parasztság körébe. Hamarosan jövedelmező üzletté vált a dohánytermesztés, ezért I. Lipót bérbe adta a dohánykereskedelmet az Osztrák Birodalomban. Magyarországon 1702-ben szervezték meg a bérletet. Három komáromi és bécsi kereskedő kapta meg a jogot. Ezzel egy időben Lipót pátensben kihirdette, hogy Magyarországon bárki ültethet dohányt, de fölvásárolni, szállítani, és eladni csak az említett bérlőknek lehet. Olyannyira, hogy még pipát is csak tőlük lehetett vásárolni.

Környéke már az ókorban is lakott hely volt. Neve az 1332. évi pápai tizedjegyzékben jelent meg először, amikor plébánosának, Laur. de Temeri-nek egy évi adófizetését említették. Ugyanez a név a Bács vármegyei tizedjegyzékben Themeri néven szerepel. 1656-ban Gbelányi és Mihalek Miklós lettek Temerin birtokosai, majd két évvel később a lévai várbeli határőrök kapták adományul, de Gbelányi és érdektársai 1682-ben új adomány címén visszakapták. 1718-tól Temerin az új Bodrog vármegyéhez tartozik. 1796-ban gróf Széchen Sándor vette meg Temerint a kincstártól, kérelmére, három év múlva a település megkapta a mezővárosi címet és négy országos vásárt is tarthattak ott. Ekkor 178 temerini szerb család beiratkozott a csajkások közé, s katonai szolgálatot akart vállalni. Őket a Paska-pusztára telepítették át, ahol a Gyurgyevó nevű falut alapították meg, s helyüket magyar lakosság foglalta el. Temerinben római katolikus paplak és templom épült, ipara is fejlődött: a céhek, kovácsok, ácsok szabadalomhoz jutottak. 1848-ban az egész város leégett, lakossága csak két év múlva tért vissza. 1853 óta tartják a temeriniek őseik fogadalmát – Szent Illés napján megfogadták, hogy munkaszüneti napot tartanak, mert az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukását követő években sorozatosan elemi csapások érték a falut. Illés napján a mezőkön és a templomban egyaránt fohászkodnak. Az 1860-as években a Széchenek temerini birtokát az egyházi patronátusi joggal együtt Fernbach Antal apatini gabonakereskedő vette meg. Az első világháború után bekövetkezett hatalomváltással a lakosság nemzetiségi összetétele azonban, az 1920. és 1924. között a frontharcos szerb családok letelepítésével megváltozott. A fellendülés jelei az 1930–1940-es években mutatkoztak, a helyi magyarság kulturális életében pedig igen élénk tevékenységet fejtettek ki az értelmiségi-, iparos és gazdaifjak, így a műkedvelő színjátszók vajdasági viszonylatban az élen voltak. 1941-ben Temerin ismét Magyarország része lett egészen 1945-ig, amikor is megérkeztek a „felszabadító” partizán egységek. Az 1942. januári razzia idején magyar csendőrök 47 temerini lakost gyilkoltak meg. A háború végén és utána a délvidéki vérengzések során a partizánok ezt legalább tízszeresen megtorolták az ártatlan magyar lakosságon. 

Temerin (szerbül Темерин / Temerin) ma város és község Szerbiában, a Vajdaságban, a Dél-bácskai körzetben.