Van ugyebár a brownie–blondie ellentétpár. Gondoltam, akkor simán kiszőkíthető a diós-csokoládéhabos szelet is! :D Miután ezt így feltaláltam, hamar le is csöppentem. Mert hiába csináltam mindent ugyanúgy, mint az eredeti változat, a diós-étcsokis esetében (leszámítva, hogy a szőkített verzióhoz a kisebb tepsi használata miatt csökkentettem a hozzávalók mennyiségét), a hab mégis totál összeesett, miután beleforgattam a kókuszos-fehér csokis-mandulás keveréket. A süti tésztája pedig kisülve nyersnek tűnt. Felpaprikázva ott hagytam az egészet a rácson kihűlni, és amikor újfent rálestem, hogy mivé lett, meglepődve tapasztaltam, hogy a hab mégis magas, a tészta pedig bár halvány, de klasszul átsült. Igaz, nem kellett volna két réteg sütőpapírt alátenni, ami jó hőszigetelőként kicsit változtat a sütés eredeti időtartamán + bibis a sütőnk is, és talán az alumínium tepsi sem olyan jó hővezető, mint a jól megszokott változat. De szerencsére mindezen hátráltató tényezők ellenére is sikerült összehozni egy igazán szeretni való süteményt. :)
Persze, azóta sem tudom mire vélni a hab összezuhanását – talán a fehér csoki vagy az a kevéske, a dióénál szárazabb állagú mandula másként viselkedik; vagy a jóval kevesebb cukor használata miatt nem volt megfelelő a tartása –, a sütőben viszont szerencsére képes volt megemelkedni. Úgyhogy aki ugyanúgy járna, ahogyan én, az ne keseredjen el, a végeredmény tényleg szuper lesz! ;)
Nagyon nehéz volt megállni, hogy aznap ne pusziljuk be mind a 16 szeletet, és a java megmeneküljön a másnapi fotózáshoz. :)

Ezer éve készülök újrafotózni a mi Ani nénink vásárhelyi sós túrós lepényét, amihez mindenképpen kék-fehér vásárhelyi mintás tálcát és tányért szerettem volna csináltatni Ambrus Sándor fazekassal. Aztán erről lemondtam (nem végleg), viszont a vásárhelyi hímzéses terítőn való tálalást semmiképp sem akartam elvetni. Bár vehettem volna drága pénzért a népművészeti boltban, de miután másod-unokatestvéreim örökségéből pár éve hozzám került néhány ilyen régi darab, így a lepény újbóli megörökítésének már semmi sem állhatott az útjába. Azaz csak egy valami: én magam! Mert valahogy mégsem kerítettem rá sort, hanem helyette egy kapros változatot fényképeztem újra (imádom-képek lettek). Az a lepény azóta is egy hangyányival nagyobb kedvenc, mint az eredeti. Pedig az az egyik legnépszerűbb receptem itt, a Sünisen, és még 2025 karácsonyán is kaptam rá hozzászólást – a túrós lepény ui. sokakban régi, szép emlékeket idéz. :)
Ani néni túrós lepénye igazán szeretni való, viszont habosabb állagú. A Kutyafül és én azonban jobban kedveljük a sűrűbb konzisztenciát, aminél beleharapáskor láthatóvá válik az ember fogának a lenyomata. Puha és krémes, mint amilyen a vásárhelyi piacon vagy a belvárosban a lépcső alatt kapható változat. Na, én ezt az állagot szerettem volna elérni, ezért mégsem a fent említett eredetit sütöttem és fotóztam újra, hanem azt alakítottam át úgy, hogy kicsit olyasmi legyen, mint a kapros, ugyanakkor ne kelljen vele még annyit se pepecselni. Sőt, ezúttal bárki számára elérhető alapanyagokból készítettem, vagyis nem házi túróból és tejfölből – amit csak a piacon lehet beszerezni és hamarabb megromlik –, hanem az általam kedvelt fajtájú boltiból. Az Ani nénitől származó receptet a sok kommenttel együtt persze megtartottam, mert a szívemnek kedves az a lepény, és hogy aki keresné, az mindig megtalálja. Az újragondolt lepényt pedig végre megmutathatom Nagy Rébék Zsuzsanna és Mária terítőin, az idei év első receptjeként. :)