 |
| Tardos a Panenka Mária kegyhelyhez vezető emelkedőről |
Újabban lámpalázas vagyok. Lehet, hogy velem van a baj, mert túl nehéz túrákat vállalok be (ld. BHMTCS, illetve a mostani LeFaGySz 60, amiről írni fogok), de ez nekem is egy új jelenség. A LeFaGySz-tól már akkor elkezdtem parázni, amikor múlt szombaton a Szív Trail Instantot teljesítettem, és már nagyjából fele távnál tele volt a hócipőm az egésszel, illetve a latyakos hótól beázott vízhatlan zoknimmal. Ekkor komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy akarom-e ezt a legf@szább gyerekeknek való dolgot jövő hétvégén és az egyáltalán való-e az nekem (vagyok-e elég faszagyerek mindehhez). Tavaly is elcsesztem a dolgot a túlöltözéssel, idén meg a pálya is rohadt nehéznek ígérkezik, nem beszélve az igencsak télies terepviszonyokról.
 |
| Parázó túrázók hanyatt-homlok menekülnek a Gerecse viszontagságos terepén az egyébként barátságos jeti elől (nagy nehezen összehozta az AI) |
 |
| Pont valami ilyesmiről álmodtam (a szövegen még kicsit dolgozni kéne az AI-nak) |
Aki túrázik ezen a szinten, biztos szembesült már avval a jelenséggel, hogy álmában is gyakran valamilyen túrán van, ahol tuti biztos, hogy valami félremegy. Kovács Andrással útközben meg is beszéltük, mik a tipikus jellemzői ezeknek a rémálmoknak: hiányzik valami felszerelés, lekési vagy nem találja az ember a rajtot, nem leli meg az igazolópontot, útközben kiderül, otthon hagyott valami kulcsfontosságú dolgot a sikeres teljesítéshez, eltéved, kispistázik véletlenül, aztán fél, hogy ez kiderül, illetve van még ezernyi változat. Nos én már a jelen túra előtt jó pár nappal elkezdtem álmomban is „készülni”. Jeti talán nem üldözött éjjelente, de legutolsó éjszaka tisztán emlékszem, hogy azt álmodtam, hogy az volt a feladat a túrán, hogy az út mellett oda nem illő elég bizarr objektumokat kell keresni. Illetve voltak valami mókusos pecsétek, amiket be kellett gyűjteni. (Jó, ez nem is hangzik annyira rémségesen...) Az objektumok valószínűleg onnan jöttek, hogy az előző napi kiszalagozáson Berta Gabi elhagyta a fele kesztyűjét és megkért minket, hogy járjunk nyitott szemmel az első körön. Hogy a mókusok honnan jöhettek, arra nem tudok semmi normális magyarázatot, mindenesetre túra közben egyet sikerült fotóznom (lehet, hogy inkább a nem odaillő tárgyak kategóriába illene a vértestolnai állatos függöny.)
 |
| Nem ideillő tárgyak gyűjteménye |
Szóval rendesen be voltam tojva az idei LeFaGySz miatt, aminek a feloldása egyértelműen nem Leülve Falatozunk és Gyaloglunk Szívesen, mint ahogy a Mesterséges Intelligencia (kéretlenül) írta, amikor mecsekes LeFaGySz beszámolókat kerestem. Merthogy idén rendhagyó módon két ilyen túra is lesz: egy a Gerecsében, egy pedig bő egy hónap múlva a Mecsekben. Mivel elkezdtem gyúrni az All in pólóra, nem hagynék ki egyet se (bár ez a gerecsei epizód pont nem számít bele). Így egyetlen egy választásom van, parázni tovább és igyekezni felkötni rendesen a fehérneműt. Egyetlen egy mentsváram lehet: menet közben lenevezni a babatávra, ami maga is 52 km-es 60 km helyett 600 méterrel kevesebb szinttel. De azért persze az igazi a teljes táv teljesítése lenne, mint mindig.
 |
| A yetihörgéssel és hideggel való fenyegetés nálam megtette a hatását. |
Tardosra lejutni sose volt egy egyszerű feladat tömegközlekedve. A rendezőknek és főleg Istvánnak köszönhetem, hogy hamar akadt fuvarom. Később Tamás is felajánlotta a taxiztatást, amit szintén nagyon köszönök, sajnos nem tudtam élni vele. 5 óra 10 körül már indultunk is a ház elől még két srác társaságában a rajtba és jó időben szerencsésen meg is érkeztünk. Elvégeztem az utolsó simításokat az outfitemen, közben pedig megittam egy nagyon finom eszpresszót a Kemencés Fogadó kínálatából, mert az otthoni kávé hatása érezhetően kezdett gyengülni. Közben üdvözöltem a sorra érkező régi túratársakat, az igazi „kemény magot”. A legnagyobb dilemmám a túra előtt az volt, hogy bakancs/túrazokni vagy vízhatlan zokni/futócipő-e a megfelelőbb a jelen terepviszonyokhoz. Ugye előző hétvégén a vízhatlan zokni/Hoka kombó már 20 km megtétele előtt elvérzett a szűzhóban. Most szűzhó nem annyira volt várható, inkább olvadt hó jeges borítással vagy letaposott utak, illetve bármi, mert Fridrich Laci útvonalának voltak olyan részei, amiről azt se tudtam, eszik-e vagy isszák és egyáltalán járnak-e rajta emberek, vagy csak az erdei vadak használják hébe-hóba. Sok helyen nemhogy turistautat nem jelölt a térkép, hanem utat se, csak szalagok fogják mutatni az irányt. Végül indulóverziónak a jó öreg rózsaszín Meindlt választottam egy jónak ítélt bakancszoknival. Na ez öreg hiba volt! Majd hamarosan ki is derül, miért, szóval induljunk el az első, rövidebb és könnyebbnek tűnő 24,7 km-es körre.
Az első kör nevezetes pillanatai:
 |
| A Nagy-Gerecse TV-tornyánál (még lesz a túra során két TV-torony érintés) |
 |
| Serédi-kastély, amit egy sosem látott meredek villanypásztán értünk el |
 |
| Kis-Pisznice kőfejtő |
 |
| Bányaudvarokon át tör előre a hadsereg |
 |
| Lovak Héreg határában |
 |
| A Péter-tó kilátóhelye Héregre néző panorámával |
 |
| A tardosi kőfejtő sziklamászóhelye |
 |
| és nagy bányaudvara |
 |
| Itt haladtunk végig a kőfejtő peremén, hatalmas élmény volt |
Ennek az útvonala a következő: Rajt Tardoson, Kemencés fogadóban, innen a kék háromszögön fel a Nagy-Gerecse tévétornyához, majd le a villanyvezeték mellett meredeken (előzetesen a kép alapján nagy naivan úgy gondoltam, majd a turistaúton megyünk le a Serédi-kastélyhoz az aszfalton), Serédi-kastély, Kis-Pisznice kőfejtő (ezt már ismertem a
Peaks of Gerecséről), innen a kéken a Vízválasztóhoz, majd a piroson a Király-kút érintésével le Héreg széléig a temetőig. Innen pedig fel a Gerecse 50 hírhedt zöld jelzéssel ellátott emelkedőjén a Bánya-hegyig. És innen jött az út az ismeretlenbe: előzetesen hosszasan keresgéltem a térképen, merre is van a Gerecsében a kiírásban szereplő Péter-tó nevű állóvíz. Semmi ilyen nem rémlett, de szerencsére a Mapyn van keresőfunkció, így kiderült, hogy tóért hiába teszem tűvé a térképet, de van ilyen nevű hegy, rögtön a Nagy-Gerecse szomszédságában. Nos nekünk ezt a magaslatot kellett megkerülnünk beiktatva egy kis furfangot, egy rövid oda-vissza szakaszt egy kilátóhelyig. Majd majdnem visszamászva a TV-toronyig mindenféle utakon, röviden érintve az odafelé már megismert kék háromszöget is visszaérünk a Bánya-hegyre. Ezután bányásztörppé válva a fiúk és a lányok egy bányába mennek dolgozni, azaz vándorolni ismét. A tardosi kőfejtő lenyűgöző látványt nyújtó bányaudvarain keresztül érjük el ismét a település szélét, majd a falu közepén lévő Kemencés fogadót. (Ezt a bányában tett látogatást vártam leginkább, mivel számomra ez abszolút szűz terület volt: nem is sikerült teljesen rekonstruálnom a kép és leírás alapján az előzetesen készített gpx-emen).
 |
| A templom közelében volt a túra központja, a Kemencés fogadó |
Az első kör legfőbb problémája az volt, hogy szenvedtem és izzadtam a Meindlben és a vastag zokniban mint zsidó a ladikban, továbbá fűtötte még a lábszáramat a jó vastag kamásli is, ha ez nem lett volna elég. A biztos és száraz lábbal való haladásért fizettem egy-egy vízhólyaggal a sarkaimon. Rá kellett jönnöm, hogy a bakancsot örökre süllyesztőbe kell küldenem, ha teljesítménytúrára indulok. A száraz láb se jött össze, mert lehet, hogy kívülről nem ázott be a baki, de belülről összegyűlt a zokniban az izzadtság, lehet, hogy emiatt jött létre a hólyag is. Így hát összeszorított foggal tűrtem és reménykedtem, hogy mielőbb visszaérek a depós csomagomhoz. A túratársaim sorra elhagytak: előbb István, majd a mellém szegődött Kovács András is. Egy darabig mentem még együtt Frisch Laciékkal és Örsi Annáékkal is. Ezen a körön kiderült, hogy a kék háromszög felfelé nem lett könnyebb, ellenben a Bánya-heggyel, amelyről a 2002-ben teljesített Gerecse 50 óta nincsenek is emlékeim. Az alapján ez az emelkedő elég frusztrálónak ígérkezett. De úgy tűnik, megszelídült mostanra az elmúlt évek nagy mászásainak tükrében. A Kis-Pisznice most is szép volt, csak sajnos nem tudtam annyit fotózni, mint amennyit szerettem volna, mert otthon felejtettem az övtáskámat, így macerás volt ki-be dugdosnom a telefonomat a hátizsákom zsebébe. Szóval emiatt a szokásosnál kevesebb kép készült. A Péter-tó kilátóhelye is megérte a föl-le mászást (főleg, hogy bója is volt a végén, nem úgy, mint a Kis-Pisznicének, ahol minden túrázó várt volna egyet). A kanyarban a tónak titulált hegy körül már kezdtem nyűgös lenni, így rendkívül örültem, amikor lejtőre váltott az út és végre kilyukadtam a Bánya-hegy mellett. A bánya hatalmas sziklafalai feledtették velem a nyüglődésem a sarkamat törő bakancsban és a déli harangszóra be is kocogtam végre a faluközpontba.
 |
| Szent Flórián szobor Tardoson |
Nagyjából ez is volt a tervem, délig beérni az első körről. A fogadóban rövid szerelvényigazítás és táplálkozás várt. A mázsás bakancsot le, a zsír új vízhatlan zoknit fel a pihe-puha UltraFlow-val együtt, kamáslit vissza és gyerünk elfogyasztani gyorsan a szendvicset és újratölteni a kulacsokat izotóniával és kólával. A kulturált mellékhelyiséget is nagyra tudtam értékelni. Istvánék még éppen bent voltak, de már nagyon indulóban, András is társult hozzájuk. Nem akartam őket visszatartani, hiszen egyedül is boldogulok és szeretem azt is, ha saját tempómban haladhatok. Avval is tisztában voltam, hogy nem lesz esélyem beérni őket. De nem is akartam sietni. Épp elég, ha elérem a távelágazást a megadott időpontig, azaz 15:30-ig. Erre meg bőven van esély. Szerencsére elég gyorsan végeztem a szükséges körökkel, felkaptam a botjaim és a hómacskám, és már indultam is ki a második körre, ami sokkal kacifántosabbnak és hosszabbnak ígérkezett az előzőnél. Fridrich Laci mondta is, hogy „más” lesz mint az előző. A térkép alapján ezt jól sejtettem. A falu határában feltettem a macskát, aztán neki a meredek hegyoldalnak a Panenka Mária kápolna irányába. A térképen itt nem jelölnek semmilyen utat. A valóságban viszont volt itt egy kis kijárt csapás, amit lehet, hogy nem csak a bejárók és szalagozók jártak ki nekünk a hóban. Ha út volt is, mászni azért kellett jócskán. Edinával kerülgettük egymást felfelé menet. Egyikünk se sajnálta az időt a hegyoldalból kínálkozó tardosi panoráma lefényképezésére, úgy gondoltuk, nem ezen a pár percen fog múlni a teljesítésünk: neki a rövidebb körön, nekem a hosszún.
 |
| Panenka Mária kegyhely a német katona sírjával |
A kis furcsa nevű kegyhelynél, ahol egyébként egy német katona sírja is van, már fel lehetett lélegezni. 1938 márciusában állítólag három hóvirágot szedő kisgyermeknek jelent meg itt a Szűzanya. A kegyhely neve is Szűz Mária szlovák nevéből adódik. (pan = úr, panenka = úrnő) Eltekeregtünk a piros kápolna, majd kereszt jelzéseken a Gorba-tető, majd a Gyenyiszka irányába, melynek oldalában, miután szembe találkoztam egy kiránduló családdal, sikeresen elvesztettem a jelzést egy kőfejtő szomszédságában. A műút kereszteződését így is megtaláltam, csak kicsit nyugtalankodtam amiatt, nem volt-e bója ezen a rövid szakaszon, mert akkor mehetek vissza a hegyre. Szerencsére az előttem az út mentén tanakodó fiúk megnyugtattak.
Kis lapos menetelés következett ezután az Öreg-kovács hegy tövében. Közben visszatekinthettünk a Gerecse-hegység másik nagy TV-tornyos hegytömbjére, amit az első körben már bejártunk. És akkor jöjjön a második kör számomra egyik legvonzóbb attrakciója, a repülős emlékmű az Öreg-Kovács oldalában. Ezt a helyet már nagyon régen szerettem volna felkeresni, legutoljára a tavalyi rövid
Iszinik aftertúrája alkalmából. Akkor végül más útirány mellett döntöttem, így az emlékkereszt kimaradt a gerecsei repertoáromból továbbra is.
1943 január 2-án zuhant le itt egy Belgrádból Bécsbe tartó német Ju-2 M3 típusú katonai szállítógép. A rossz időjárási körülmények miatt eljegesedett a szárnya és irányíthatatlanná vált, majd leálltak a motorjai és a földbe csapódott a hegy oldalában. A balesetnek voltak túlélői is. A falu lakosai hamar a helyszínre siettek, így őket ellátásban tudták részesíteni. A baleset körülményeit is viszonylag jól sikerült rekonstruálni. Három áldozat Vértestolna temetőjében nyugszik. A hegy platójához már elég közel lévő emlékkereszthez való feljutásért elég rendesen meg kellett küzdeni, nem kevésbé a lejutásért. Szerencsére esés nélkül megúsztam a kalandot és megszereztem a lyukakat az igazolófüzetembe.
 |
| Igazi LeFaGySz hangulat |
 |
| A frissítőponton |
A pontról elindulva aztán kikanyarogtunk a pincesorról, jó meredeken ismét az Öreg-Kovács oldalába. Kezdjük el számolni: Öreg-Kovács, immár másodszor, most dél-keleti irányból az előbbi keleti megmászás után. A térkép alapján utat se sejtettem ide, de az szerencsére létezett és abszolút pozitív csalódás volt, mert számomra az útvonal egyik fénypontját jelentette ez a sziklák között a platóra szerpentinező emelkedő. Fridrich Laci mondta, hogy régen itt még szekérrel is feljártak a vértestolnai svábok. Amit abszolút el is tudok képzelni, mert szintén sváb származású édesapámnak is ilyen emlékei vannak Solymárról gyerekkorából, hogy Perbálra jártak át az erdőn keresztül Nagykovácsit érintve szekérrel. A plató peremén végigmasírozva értük el a távelágazást. Itt többen össze is csoportosultunk. például Bubuval és Frisch Lacival is itt találkoztam ismerőseim közül. Még nagyjából háromnegyed óra volt 15:30-ig, ennyi idő maradt bent nekem, azaz nem túl sok. Minden rendben, a kedv töretlen, hangulat vidám, mint a mai ragyogó időjárás, irány akkor a hosszú táv. Neki is indultam kocogva Laci nyomában. A lefelé vezető szerpentin felső szakaszát rettentően élveztem, tiszta örömfutás volt a havas erdőben. Egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt a szottyos havas, saras hegyoldal és én ott álltam felfegyverkezve botokkal és hómacskával, de mindhiába. A macska ugyan bekapaszkodott a hó felső rétegébe, de az alatta lévő olvadt rétegen az megcsúszott, rajta velem, így szépen a sejhajomon landoltam. Rövid lábaim se nagyon segítették elő az ereszkedést, mert sokszor hiába nyújtogattam őket lefelé keresve a szilárd pontot, amin megvethetem a lábam. Azért nagy nehezen levergődtem, de addigra Laci már régen látótávolságon kívülre került. Egyébként a Mapy ide se jelzett utat, ami meg mégis létezett, még ha viszontagságos volt is. OSM-en egyébként mindkét út szerepel.
 |
| Ranzinger Vince-kilátó |
Leereszkedtünk, hogy újból meredeken felmászhassunk, most már a piros színnel jelzett úton a Halyagos-réthez. Nem éreztem egyedül magam, mindig voltak körülöttem emberek. Innen aztán a Vaskapu és a Farkas-völgy csodaszép sziklás völgyein értük el a Csúcsos-hegy piros háromszög jelzésű rettegett emelkedőjét. A nap már lemenőben volt és narancssárgás fénnyel festette meg a havas buckákat. Ez a látvány megmelengette még az én fagyos szívemet is. Az emelkedő ráadásul meg is izzasztotta rendesen, kis híján még infarktust is kaptam, mikor megint kicsúszott a lábam alól a talaj és ott találtam magam a hóban kapaszkodva, botom elhagyva. Nagy nehezen visszatornásztam magam álló helyzetbe és folytattam a mászást, most már jobban megválogatva a lépéseket. A kilátó megmászásának élményét meghagytam más alkalomra, hiába csábítgatott az egyik túratárs, hogy fent is van bója. Egyébként már sokszor voltam fent, mint ahogy a Vaskapu környéke is kedvelt túracélpontunk volt egyetemista a koromban, amikor erre vezetgettem az ismerőseimet, hiszen ez a Gerecsének ez a része könnyen megközelíthető volt vonattal. Azóta viszont elég ritkán látogattam ezt a tájékot.
 |
| Visszatekintés az előbb megmászott emelkedőre |
A kilátónál összebandáztam egy piros-fekete kabátos sráccal, és együtt ereszkedtünk le a jelzetlen meredeken a Nagy-réthez a Lengyel-halálához (a helynév egy bujdosó 48-as honvéd emlékét őrzi). Innen aztán egy darabig a piroson folytattuk a kereszteződésig, ahol találkozunk a Vaskapu völgyével. Még mindig jött lefelé itt is egy sporttárs, tehát egyáltalán nem voltunk semmivel se elkésve. És még mindig világos volt. Nagyjából így is terveztem: naplemente a Ranzinger Vince kilátónál. Ezután a piros egy nyílegyenes jelzetlen útba torkollott, ami Vértesszőlős határába vezetett minket, ismét az Öreg-Kovács aljába. Ahol mindjárt kezdődik az igazi hacacáré: Öreg-Kovács Nr. 3, most nyugati irányból, fel a siklóernyős starthelyre. Azt hiszem, most aztán jól megemlegettük azt az errefelé lakó öreg kovácsot (
sztori itt), aki megvendégelte annak idején az álruhában erre járó Mátyás királyt sült krumplival, és akiről később a hegy a nevét kapta állítólag. Eleinte még el sem akartam hinni, hogy kényelmesen emelkedőn, barátságosan a fák közt kanyargó ösvényen haladunk. De aztán hirtelen elvárásaimat is túlszárnyalva bedurvult a dolog. Sziklák közt araszolva kerestük a lépéseket a Tolvaj-hegy meredekségűvé váló, kijegesedett, csúszós hegyoldalban, meg-meg állva, lihegve. Végül a sporttárs előre engedett, mert látta, hogy gyorsabban haladok felfele a macskámmal. Ez volt a veszte, ezután már csak a célban látott. Pedig nem éreztem, hogy szélsebesen másznék felfelé. A starthelynél újabb lyukasztás várt. És egy újabb, ezúttal tatabányai sporttárs, akihez társultam.
 |
| Latyakos utakon Vértesszőlős határában még éppen világosban |
Már előre féltem, milyen lesz a lemenetel egy újabb ismeretlen ösvényen, ebben az elátkozott hegyoldalban, de szerencsére Laci egy eseménytelen szekérútra vezényelt minket, ami folyamatosan lejtett a régi lőtérig és nem okozott nehézséget. Itt újabb tájfutó bója várt minket. És már mászhattuk is az itteni Simon-halálát, ami semmivel se kellemesebb, mint pilisi társa, majdnem én is belehaltam (nem csak az erdész, akit itt állítólag orvvadászok lőttek agyon) – alig vártam, hogy végre felérjünk a hosszú emelkedő tetejére. Majdnem el is felejtettem, ez volt az Öreg-Kovács negyedik felvonása (azaz felmászása). És még nem volt vége, mert némi sárga jelzésen való kanyargás után a Szent Péter templomromig, illetve a baji vadászházig következett a valós csúcs kimászása, mindenféle vaddisznótúrta ösvényeken. Egy idő után elértük az itteni TV-toronyhoz vezető aszfaltutat, és a pirosan villogó torony tövében megszerezhettük az itteni igazolást. Aztán hátraarc az aszfalton, hogy jobbra kanyarodva egy szintén vaddisznók által teljesen széttúrt völgyön elérjük a piros jelzést, ami előbb fel-le hullámzik a hegy oldalában, hogy aztán eldöntse, hogy mégis inkább lejteni akar, mint emelkedni.
 |
| Pirosan villogó TV-torony |
Valaha erre is többször túráztunk az egyetemista túratársakkal, de aztán feledésbe merült ez az útvonal. Annyira, hogy már semennyire se emlékeztem rá. A piros kereszt és a sárga kereszt jelzéseken aztán elértük a Gorba-tető alatt haladó műutat újból. A kihelyezett szalagok kifogástalanul mutatták az irányt itt is. Kereszteztük a műutat egész közel az Agostyáni Arborétumhoz, és egy jelzetlen erdészeti úton kanyarogtunk fel ismét a hegy oldalába, most észak-nyugati irányból kerülve azt. Mikorra elértük a piros kereszt jelzést, túratársam kezdett lemaradozni. Itt még volt egy meglepetés bója. Lyukasztottam, majd miután nem láttam közeledni eddigi túratársam, kedvet kaptam a futáshoz az éppen hátulról érkező Lutring Márktól. Tartott az iram egészen a rét széléig, ahol hirtelen valami beakadt a lábamba és nem engedett tovább. Először azt hittem, nekem futott valami erre tévedt kis állat, de aztán láttam, hogy egy drótra akasztott szalagba akadtam bele, amiben majdnem felbuktam. Ezer szerencse, hogy az utolsó pillanatban megálltam. Innen aztán már csak le kellett ereszkedni a tardosi kálvárián. Elérve az Arany János utcát már csak egy ugrás volt a cél, ahol Rakk Gyula várt a fényképezőgépével, készítve célfotót mindenkiről.
 |
| Az utolsó előtti bója a TV-torony alatt |
Bent a fogadó melegében minden beérkezőt nagy taps várt és persze a finom gulyásleves (vagy zöldségleves – ki mit kért előzetesen). És jöhetett máris az élménybeszámolózás a túratársaknak. Bizony voltak helyek, amiket megemlegettünk. De azért mindenki hozzám hasonlóan nagyrészt pozitívan élte meg ezt a gerecsei kalandot, öt csillagosra értékelve Laci útvonalát. Kiderült, hogy a túrázók körében még mindig kicsit mostohagyerek Gerecse nem lebecsülendő egyáltalán, tud mutatni rengeteg szépséget, de egyben LeFaGySz-konform kemény terepet is tud tenni a lábunk alá.
 |
| Finom gulyás koronázta a napot a célban |
A rémálom így fordult át egy végig nagyon pozitívan megélt szép kalanddá, és ennek következtében már alig várom, hogy nevezhessek a mecseki epizódra. A jeti ugyanis nem harap, hanem barátságosan integet a távolban.
Zenét betenni ide csak egyet tudok, lehet, hogy már volt is, meg igen ismert, elcsépelt, de mégis örökérvényű darab /szerintem a teljesítménytúrázók himnusza lehetne/, ráadásul vannak benne kibelezett kőbányák üregei is, mint ebben a túrában:
Strava-link: