Múlnak a gyermekévek...

- Anya kik laknak a mennyországban? - kérdezte egyik nap Bia.
- Akik már nincsenek velünk. - válaszoltam, és idegességemben gyorsabban tömködtem Ádiba az ebédet.
- De kiiiik?
- Tudod, akik már meghaltak. - már azon törtem a fejem, hogy mit válaszolok, a "kik haltak meg?", vagy "mi az, hogy meghalt?" kérdésre...
- Neeem, anya. Hát az angyalka, a mikulás és a húsvéti nyuszi.

Ádi mostanában elkezdte nyújtogatni a nyelvét (sajnos sokat utánozza a nővérét, és igen fogékony mindenre, főleg a butaságokra), mire én mondtam neki, hogy ne nyújtogassa a nyelvét, mert elviszi a cica. Csak nevetett, és nyújtogatta tovább. Egyik alkalommal kint volt az udvaron, és meglátta a szomszédék macskáját. Kiabálva szaladt a kapuhoz, hogy cica, cica, majd megfordult, és sírva beszaladt. Kérdem tőle, hogy mi a baj, erre sírva mondja, hogy cica, cica, és nyújtogatja a nyelvét. Lehet, hogy mégis elvitte???

Mostanában elég sok újhagymát eszünk, amit Ádi egyszerűen csak virágnak nevez. Neki végül is mindegy, mert a virág is hasonló, sőt szerinte meg is lehet enni...

Elmaradtam egy kicsit a blogírással, mert közben kitavaszodott, és elég sokat kint vagyunk az udvaron, alvásidőben pedig próbálom magam utolérni.

Szóval ott hagytam abba, hogy március második felében Bia hivatalos volt élete első igazi szülinapi bulijába. Egy játszóházba hívtak minket Daniék, ahol volt arcfestés, ugrálás-tombolás, tortaevés. Jó volt látni, hogy a lányom nem egy elveszett gyerek, felmászott a legmagasabb helyre is, átküzdötte magát a kötélhágcsón, és lecsúszott jó magasról. Köszi Eszti mégegyszer, és ígérem, küldöm a képeket.

Egy hónapja (amikor a képek szerint még igencsak tél volt) Hévízen töltöttünk 4 napot. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor hazajöttünk augusztusban a nyaralásból, és elmentünk vásárolni, megállítottak minket, hogy húzzunk 3 borítékból. Sikerült a 10000 forintos kedvezményt kihúzni, ami azt jelentette, hogy ennyivel olcsóbban mehettünk az Ágnes Hotelbe. Aztán Bia elkezdte az ovit, jöttek a betegségek, mi pedig sorra mondtuk le a lefoglalt időpontokat, míg végül március elején végre sikerült elutaznunk. Nagyon jól éreztük magunkat, a helyiek nagyon kedvesek voltak, mindig megállítottak minket egy-egy jó szóval, a hotelben maximálisan teljesítették amit kértünk (egy pótágyat meg egy mikrót is kaptunk), szóval olyan volt, mintha nem is Magyarországon lettünk volna (szomorú ezt leírni). Bia végre tudott medencézni, bár ő végig meg volt arról győződve, hogy Hévíz azt jelenti, hogy medence, mert egyfolytában azt kérdezgette, hogy mikor megyünk Hévízre (=mikor megyünk úszni). Nem voltak ám mindig ilyen jók: Találtunk egy szuper játszóteret, ahol Ádi nem győzött hintázni, Bia pedig a többi játékkal játszani:

Tudom, hogy mostanság nagyon nehéz megélni, pláne kisgyerekekkel, akiknek a szülők mindent megadnának. És pláne úgy, hogy közben az egyik szülő "nem dolgozik" (dehogynem dolgozik, 24 órában anya, de azt nem fizetik meg. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.) Emelkedik mindennek az ára, küzdünk a fennmaradással. Én mégis amikor értesültem Zalánról, azt gondoltam, hogy ennek a kisfiúnak szüksége van a segítségre (talán azért is érintett meg jobban az esete, mert hasonló korú kisfiam van). Nagy összeget nem tudok adni, de ha mindenki ad egy keveset, hátha esélyt kap a normális életre.

Múlt hét pénteken a Katica csoport kirándult a Természettudományi Múzeumba. Úgy alakult, hogy apa maradt a fiával, így anya el tudta kísérni a lányát. Nagyon nagy élmény volt, megerősítette bennem azt, hogy - bár nagy felelősség, és zúgott a fejem mire hazaértem - jó lett volna óvónőnek lenni. Azért volna, mert saját elmondásuk szerint is kihalásos alapon lehet bekerülni az oviba. Már az elején ugyan majdnem elbőgtem magam, amikor az óvónéni a kicsik nyakába rakta a bilétát a nevükkel és telefonszámával, és kétszer is elmondta nekik, hogy ha véletlenül eltévednek (de nem fognak), akkor menjenek oda egy felnőtthöz, mutassák meg a papírt, és a felnőtt visszahozza őket hozzánk. Az összes szempár Szilvi nénire meredt, és egy mukk nélkül hallgatták őt. Aztán elbuszoztunk a múzeumba. Szilvi néni iszonyatosan sokat mesélt nekik az állatokról, az emberekről, Noé bárkájáról, a tengeri állatokról. Dél felé már nagyon zizegtek a kicsik, mindenki fáradt volt, meg éhes és szomjas. Kimentünk, és megettük a szendvicseket, aztán irány újra a busz. Hazafele volt aki elaludt (egymásra borulva), volt aki majdnem, mire megérkeztünk a játszótérre. Ott még játszottunk egy órát, aztán irány az ovi. Nagyon-nagyon fáradtak voltak a gyerekek, az óvónénik kiosztották a meglepit, amit egy óvatlan pillanatban szaladtak el megvenni, aztán elindultunk haza. Jó volt elmenni velük, mondtam is, hogy minden szülőnek egyszer el kellene mennie ilyen alkalmakkor, mert nagyon jól meg lehet azt nézni, hogy hogyan viselkedik a gyerek a csoportban (az enyém konkrétan rám se bagózott, de örült, hogy mentem), meg lehet ismerni az óvónőket, és részt lehet venni egy napban, csak hogy lássuk, nem fenékig tejfel az életük. Mondanom sem kell, hogy Biára aznap este nem kellett rászólni, hogy aludjon, 3/4 8-kor már úgy aludt, mint a kisangyal.