Ezzel a könyvvel kapcsolatban akkor sem tudnám elkerülni a „kafkai” jelzőt, ha cserébe maga George Clooney ajánlaná fel, hogy innentől kezdve ő készíti el nekem a neszkávékat a munkahelyemen. Szóval: kafkai. Ezzel is megvolnánk.
Schweblin novellái passziót űznek abból, hogy hétköznapi helyzeteket fordítanak át valami nagyon szürreálisba, többnyire azáltal, hogy szereplőit egy váratlan pillanatban egyedül hagyja valami idegen törvények által működtetett helyen – gyakran úgy egyedül, hogy többedmagával, de paradox módon ez nem enyhíti magányukat. (Sőt.) Ezek a képtelen helyzetek a legjobb novellákban az egzisztenciális nyugtalanság mélységébe taszajtják az olvasót éppúgy, mint a szereplőt – ami jelzi, hogy az írónőben ott van a zsenialitás magva. Ám azt is meg kell jegyezni, hogy ezek a „legjobb novellák”* mind a kötet első felében vannak. A későbbiekben Schweblin a nyugtalanítás helyett mintha a játékosságra helyezné a hangsúlyt, miáltal a szövegek érzésem szerint elerőtlenednek kicsit** – már nem taszajtanak egy határozott mozdulattal, csak épp állon fricskáznak. Emiatt egy cseppet kesernyés a szám íze, azzal együtt, hogy ilyen első kötetért bármely szépíró örömmel odaadná a bal kezét. Legalábbis valakinek a bal kezét.
* A Fővárosban vár a nyüzsgő civilizáció; Reményvesztett nők; Amíg megtaláljuk Harryt
** Bár ezek közt is akad egy darab, amit hibátlanként értékeltem: a Fekete lyukak.