Barátim a Zúrban!
Ma, vagyis október 5.én szombaton sikerült
eljutni egy olyan ImagineBP sétára, amire tavaly októberben kaptam
jogosultságot. Közel 1 teljes esztendő eltelt, mire egy 2,5 órás programot
sikerült úgy beszervezni, hogy az mindkettőnknek megfeleljen. Lehet erről
elmélkedni, miért is volt így, de onnan támadom a kérdést, hogy most érett be
ennyire ez a program is, hogy jó legyen igazán, illetve mi is mostanra
készültünk fel rá igazán :P A séta rövid leírása az ImagineBP oldalán, a Bűnügyi
történetes résznél tartózkodik, mindenkinek ajánlom, vicces, tanulságos,
újszerű, szépen felépített és roppant kellemes szórakozás)
Most egy kicsit, az ígérteknek megfelelően
arról, hogy mi minden érdekeset sikerült csinálni az elmúlt nyár hétvégéin,
miért is nem volt jó ideje üres, 2 napos pihenés.
Talán Bükfürdőn indult a nagy pörgés,
valamikor április végén, ahol hosszú évek után először ismét szállodai
animátori minőségben mutatkozhattam, igaz csak 1 nap erejéig. Ez a 2 dolog együtt máris
abszurd, hiszen ebben a műfajban 1 nap szinte értelmezhetetlen időtáv. Rendezvényeken
lehet 1 napban gondolkodni, de ott már kialakult közösségek vannak, vagy elég
nagy a tömeg ahhoz, hogy szóba se jöjjön a közösségépítés igénye. A szállodában
azonban éppen az a lényeg, hogyan lehet idegenekből pár nap alatt alkalmi
kisközösséget varázsolni, akik jól érzik magukat (netán egymást), lehetőleg a mi aktív
vezetésünkkel. Ehhez már csak egy, nem kevéssé kemény adalékot sikerült
megkapnunk.
Mivel ez egy gyógyszálló (ami Bükfürdőn nem kifejezetten meglepő),
és különben is bőven iskolaidő van még április végén (ráadásul akkor még épp
hideg is volt eléggé) gyerek, nos az viszonylag kevés volt a hotelban. Node
hogy lehet a szálloda vezetését meggyőzni az Animation World alkalmasságáról
gyerekanimációra, ha nincs alany? Nos a Danubius Hotels vezetősége áthidalta
ezt a problémát, és a közeli gyermekotthonból rendelt egy busznyi csemetét,
tesztalanynak. Éreztük, hogy nem lesz könnyű dolgunk, hát nem alaptalanul.
Egy csapat nehéz sorsú kiccsávó, akik életükben nem
láttak még 4 csillagos wellness hotelt belülről, és legnagyobb örömük a medence
volt, amiben önfeledten pancsolhattak. Egymást felületesen ismerték csak, és a
hagyományos közösségi játékok elakadtak azon a ponton, hogy álljunk körbe
mindahányan. Általában nem szokott problémát jelenteni az improvizáció, de
itt... Estére nem sok maradt belőlünk, folyamatosan újjá kellett szervezni,
kitalálni, átalakítani mindent. És az, hogy sem nem akkor jöttek (késtek), sem nem addig
maradtak (sokkal korábban mentek), mint előzőleg számoltunk, csak az apró kellemetlenség volt.
Ebédszünetben épp csak haraptunk valami, 20 perccel később már a medencénél
nyomtuk, hogy ne maradjon ki program még véletlenül sem. 5 perc szünet nélkül pörögtük le a napot, és még össze kellett rakni
egy esti showt. Amitől egy icipicit tartottunk. Na jó, rettegtünk. Majdnem mindenki
elment már aki napközben ott volt és haver lett (mint kiderült, nem kevés
vendég volt beépített, illetve helyi dolgozó család, akik az esti showt nem
várhatták már meg, ahogy a gyermekotthonos csapat sem) Abban bízhattam csak, hogy a legjobb showimat mindig fáradtan (és/vagy betegen) csináltam. No, ez szerencsére bejött most is! Mr. választás a javából, mint kiderült 2
beépített emberrel, a 70+ idős úrral (egészen fantasztikus, óriási figura, régi vágású de vagány gentleman), óriási volt, teljesen
működött az egész.
Aztán persze az egész nem ért semmit, hiába
döglöttünk bele, egy mindeddig teljesen ismeretlen cég nyerte el a Danubius
megamegrendelést, még csak nem is a biztos befutónak tartott, már azokon a
napokon is a füredi Marinában aktívan dolgozó közvetlen konkurencia. Sebaj, mi emelt fővel jöttünk
el, rengeteg pozitív kritikával a tarsolyban.
Mindenesetre egy momentum biztosan megmarad. Bármennyire is nehéz volt ezekkel a gyerekekkel, valójában rettentő hálásak voltak minden apró gesztusért. Ebédnél pl. az egyik hangadó keménylegény (Ricsi, ha jól emlékszem, lehetett úgy 11 körül) épp akkor ért a svédasztalhoz, mikor én. Semmi más nem történt, csak ránéztem, és a nevén szólítva megkérdeztem, Mi a helyzet Ricsi úr? Azt az őszinte mosolyt, ami annak szólt, hogy őt valaki a nevén szólította, és érdeklődött iránta, törődött vele, ha csak egy kérdés erejéig is... Az az egy mosoly, az a boldog arckifejezés, az a sugárzó hála, megérte az egész napi pörgést.
Összefoglaló videjjóó itten:
Következhetett az, ami a legkirályabb móka az egész szakmában, az animátor képzés. Csurit, Tamit, Szatyit és jómagamat összezártunk 10 lelkes ifjú animátorjelölttel Balatonszemesre. No ebből csak jó dolgok sülhettek ki, élveztük azt hiszem mindahányan az egészet, én alig várom a következőt! Szatyival természetesen elővezettük a kéz nélküli pisilős jelenetet, amellyel osztatlan sikerünk volt. Ezenfelül volt elmélet is, gyakorlat is, táncoltunk is, íjaztunk is, de pl. iszogatni most nem sikerült annyit, mint a régi szép időkben. Bezzeg, amikor még asztalon táncolás és vetkőztetés történt, ejj... :P Remélem Az
újoncok minél többet dolgozhatnak velünk a jövőben, hogy nekik is lehessenek hasonlóan súlyos sztorijaik:)
Aztán jött egy jó kis Osztrák Veterán Rally, Győrben az AUDI gyár udvarán (a gyár területére jellemző, hogy negyed órát lehet mellette - nem, nem körülötte - autózni) , ahol végre ismét kétnyelvű műsorvezetői alteregómban léphettem a virtuális színpadra. Erősen jólesett, bár megizzasztottak, elvégre bármennyire is hihetetlen, még nekem sem könnyű 2 órán át egyfolytában, szinte megállás nélkül beszélni, közben 160(!) kocsit bekonferálni, nyelveket váltogatni és figyelni ki kicsoda, micsoda, ki a VIP, kiről, mit lehet/kell elmondani... Node, hogy én megtaláltam-é a számításomat az autók közt? Nos, az alábbi néhány kép talán segít megválaszolni a kérdést: :D
Ebbe még Mr. Fusion nem került beépítésre, de tervezés alatt van.
Egy ilyenről készült poszter több mint egy évtizede ékesíti szobám falát:
Sajnos az utóbbi időben ismét nem tengenek túl az animációs megbízások, így esküvőkön vagyok kénytelen kiélni magam. Ebből is volt néhány az idén, a maga nemében természetesen mind különleges. Az első a Vajdahunyad várban már csak azért is kedves volt a szívemnek, mert németül kellett társalogni a család NDK-ba szakadt részével. Itt ráadásul elég dominánsan Rockzene szólt, a vőlegény átöltözés után konkrétan rövidnaci, mötálpóló plusz bakancs ornátusban vonult fel, piros boával a nyakában érkező felesége oldalán. Kemény volt na, pedig nem is élnek az anyjukkal, és macskájuk sincs!
Az internacionális esküvők vonalán nyomultam tovább, bár lengyelül sajnos nem tudok, így ott tolmácsra volt szükségem, de így is kiváló hangulatot sikerült teremteni Kőbányán. A bulit indító táncház pedig egészen szenzációs volt! Élő csángó zene, egy táncos/muzsikus figurával, (aki a 40 fokban mintegy 5 kilótól lendületből megszabadult), hihetetlen pörgés/forgás/lépegetés, rongyrázás volt. A lengyelek pedig bizony tényleg tudnak mulatni, és valóban úgy koccintgatnak vodkával mintha víz lenne. Nem volt sok szomorúság, vagy nyelvi nehézség az este folyamán még véletlenül sem. :)
Kingáék szeptemberi esküvőjére pedig a főmeteorológus örömapa adta a garanciát: kb. 1 perccel azután, hogy beléptek a templomba, irdatlan zuhé jött, ami pont addig tartott, hogy utána még a mise vége előtt (bő másfél óra, engem kissé megviselt) kényelmesen ki lehessen készíteni a koccintás kellékeit, és még fotózásra is maradjon idő a következő etap eső előtt. :) A visszafogott partyhangulat ellenére (mondjuk a menyasszonyt és családját van szerencsém ismerni, igen meglepett volna, ha a ház oldala veszélybe kerül), úgy érzem sikerült néhány emlékezetes pillanatot varázsolnom az estébe. Számomra mindenesetre bizonyosan az marad a pont, mikor új értelmet nyert számomra az "izzadni mint k*rva a templomban" c. szólás. Történt ugyanis, hogy még a legelején szóba került, hogy nekem kellene eligazítani a násznépet. A templomban. Bent. Jeleztem, hogy nem vagyok egy zavarbajövős típus, de nem gondolom, hogy alkalmas bzw. méltó lennék arra, hogy egy oltár előtt állva osszam az észt. Kértem, hogy ezt lehetőleg csak végszükség esetén. Hát eléggé végszükség lett. Már épp megbarátkoztam volna a helyzettel és a gondolattal, próbáltam összeszedni a mondandómat, mikor is elérkezett a nagy pillanat. Ekkor az atya, még háttérben állva, nem hivatalos formában, de beszélni kezdett a násznéphez, hívekhez. Elmesélte, hogy ő keresztelte anno a menyasszonyt, és ő milyen jó kedves és bájos teremtéssé cseperedett, illetve hasonló szép dolgokról beszélt. Majd átadta a szót nekem, azzal a végszóval, hogy akkor most a szokásoknak megfelelően a násznagy hirdesse meg ezt az esküvőt, és nyissa meg a ceremóniát. Ahamm. Hát hogyne! Templomi szokások szerint. Én. No persze. No de Norbeet azért csak így nem lehet végzetesen megkavarni (ahhoz azért legalább egy autópálya kell), így minden lelki erőmet összeszedve, rutinból megszólaltam. Miszerint szép jó napot kívánok hölgyeim és uraim, mélyen tisztelt násznép... Vagy valami ilyesmi. Nem tudom. Nem emlékszem. Régen koncentráltam ennyire minden egyes szóra külön. Később annyit mondott az atya, hogy nagyon tetszett neki, szép volt és illő(!), baráti és kedves. Ritkán szoktam így örülni, egy pap szavának. De tényleg!
Pfú, még mennyi minden történt mostanság, és én mégis mennyit írtam már... Node remélem sikerült kicsit közelebb hozni ezt a világot hozzátok, és elmesélni, miért jó poén ez 11 év után is a magamfajtának.
Most zárom soraimat, legközelebb szenvedélyekről szólok, ha igaz, addig is legyetek jók (valójában ne), és minden jókat!
Norbee